A rúttá- csúffá dagadt világ kesereg,

a sors zajongva szeli- cseni a csöndet.

Tengeren titokzatos keleti sereg,

süllyeszti az anyahajónkat, s az eget.

Minden elsüllyedt, a víz csak engem sodor,

tudatom egy kis lakatlan szigetre vet.

A szeretet csendje a szívemben kotor,

s mire felébredek, már betakar az est.

Minden nap a végtelenre tapad szemem,

szakállas imám belesimul a tájba.

Küldj valakit értem, ne hagyj el Istenem!

Lelkem útját benőtte a gaz, s a málna.

Összeadva szavaidat, te parányi ember galaxis leszel!

Történések, tények, döntések láncolata végén kutya ugat.

Az atomi részek billiárdja kinek kezéből árad széjjel,

ha tudományod hangyaszorgalma betömi a feketelyukat?

Ezen bölcselkedik az apa, és vigyázza a négy fia álmát.

Önzés, bírvágy, hatalom, áldozat, szeretet, melyik lesz végzete?

Mindnégy fiát szétküldte egy-egy évszakba, figyelje a körtefát.

Rácsokat font köréjük a gondoskodás, s az anya acél hite.

Hóvihar, gyémántjég, az otthoni életből csak ennyi fény maradt.

Körtefa – fehér márványon egy grafika -, jégvirágok szikráznak.

Kulcsra zárt történetek, kivasalt érzelmek, a hóember szabdalt.

Az agyban matat verejték mögött a gondolat, itt kik szánkóznak?