A kunyhó
Cikk küldése e-mailbenA rúttá- csúffá dagadt világ kesereg,
a sors zajongva szeli- cseni a csöndet.
Tengeren titokzatos keleti sereg,
süllyeszti az anyahajónkat, s az eget.
Minden elsüllyedt, a víz csak engem sodor,
tudatom egy kis lakatlan szigetre vet.
A szeretet csendje a szívemben kotor,
s mire felébredek, már betakar az est.
Minden nap a végtelenre tapad szemem,
szakállas imám belesimul a tájba.
Küldj valakit értem, ne hagyj el Istenem!
Lelkem útját benőtte a gaz, s a málna.
Önmagamba roskadok, nem várok senkit,
roncsokból, s az álmokból kunyhót építek.
Ez templomom, s kriptám is, ha elfogy a hit.
Anyám beszélőre sosem jössz, hát félek!
Ételem, - a víz és az ég partra dobja-,
gyökér, sáska, kígyó, béka, s anyanyelvem.
Italom az eső, s szomjam vihar oltja,
hőség s hideg hasad, s roppantja gerincem.
Múltam s jövőm nincs, csak a jelenben élek,
minden rajtam kívül rendeződik, s halad
a csillagos éjben, én a vándor lélek
a hit örök tűzét őrzöm, s bennem marad.
Hetek óta semmi eső, szomjan halok,
sivatag a testem, teremtőm búcsúzok.
De itt a zápor, éledek és rohanok,
villám csapott kunyhómba, hörgök s ordítok.
Hogy tehetted Istenem, így büntetsz engem!
Düh és keserűség vulkánja kiloccsant,
ájultan zuhantam a félédes füstben,
és zord sziklák alján az árnyékom csobbant.
Másnap egy furcsa hang többször is szólított,
újszülöttként ébredtem, s remegő szívvel
megértettem, hogy énemtől szabadított.
Honnan tudtad, hogy élek, s szigetem kulcsjel?
Láttam füstjelzésed, ő mutatott utat,
karjukra fűztek mosolygós fénynyalábok.
Hídon túl új élet, Isten nem sanyargat,
szorítja kezed míg eltűnnek a nyomok.
(Csernátfalu, 2011. január 23.)
Gabriel García Márquez nem halott
„García Márquez halálának hírét testvére, Aida és a kiadók néhány órán belül hivatalosan bejelentik” – twittelte az „UmbertoEcoOffic” felhasználó hétfőn. A hír persze őrült gyorsan körbeért a Twitteren, és már terjed a Facebookon is, hogy a híres, Nobel-díjas kolumbiai író május 14-én elhunyt.