Összeadva szavaidat, te parányi ember galaxis leszel!
Történések, tények, döntések láncolata végén kutya ugat.
Az atomi részek billiárdja kinek kezéből árad széjjel,
ha tudományod hangyaszorgalma betömi a feketelyukat?
Ezen bölcselkedik az apa, és vigyázza a négy fia álmát.
Önzés, bírvágy, hatalom, áldozat, szeretet, melyik lesz végzete?
Mindnégy fiát szétküldte egy-egy évszakba, figyelje a körtefát.
Rácsokat font köréjük a gondoskodás, s az anya acél hite.
Hóvihar, gyémántjég, az otthoni életből csak ennyi fény maradt.
Körtefa – fehér márványon egy grafika -, jégvirágok szikráznak.
Kulcsra zárt történetek, kivasalt érzelmek, a hóember szabdalt.
Az agyban matat verejték mögött a gondolat, itt kik szánkóznak?
Kártyavárat épít a tavasz, híd dől össze a szivárvány alatt,
Rügypattanás, virágvihar, örök tűzével lobog a körtefa.
Vezessél reménység, gyerek vagyok, mutasd tiszta bátor utamat!
Sivatagok zöldjét zabálják a sáskák, s az oázis az áfa.
Hű anyaként fogja kezem a nyár, remegő szívvel érek oda,
hol a körtefa csillagnyi karácsonydísze termésként csilingel.
Mosolygó hegyek ezer arcán sikló leánykacagás, s egy nóta,
visszhangzik szívemben, de a horizonton egy kövér narancs legel.
Kádba, érett fürtök méze pereg, a drága nedű tetején hab,
körtefán a csorgó villanykörték mély édes életté gyulladnak.
Gyöngyös cseppek az ősz homlokán, borozgató vendégeknek csak ad,
csodákat kortyolnak a fehérsapkás ormok, s már el is alusznak.
Fiaim, gyertek haza, meséljétek el minden évszak lényegét!
Körtefa illatából négy csokrot küld a szél, s az ifjú igazak,
egymásnak feszülnek, s mindenki ördögien védi a magáét.
A kristálygolyó összetörött, s tátongunk mint partra vetett halak.
Pedig a négy ifjú igaz egy ősi igaz vetülete csupán,
együtt teremt szigorú rendet, tőle ered s csak hozzá tér vissza.
Sok fény viszálya a sötétség, s így felettünk tombolhat az ármány,
ahol egyetlen nap süt, világosság ott van, s ez isten igaza.
(Csernátfalu, 2011. január 23.)