A tanár és a tankönyv szerepe az önismeretben

A sokszínűség elismerése

Az európai tudat fejlesztése, amire törekednünk kellene (a történelem tankönyvek által is) csak úgy alakulhat ki, ha az itt élő nemzeti közösségek képesek lesznek a nemzeti azonosságtudatuknak új értelmet adni.

Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnökének véleménye szerint olyan nemzettudatra van szükség, amelyik tisztában van a másokkal való különbözőséggel, de nem tartja a maga közösségét értékesebbnek a másiknál, tudomásul veszi, hogy az európaiság lényege éppen a nemzeti, konfesszionális (felekezeti) sokszínűség elismerése és tolerálása^[3].

Nem kis feladat hárul tehát a pedagógus társadalomra, hogy az állami-nemzeti elvek helyett egy összeurópai szempontból kiinduló oktatási-nevelési rendszert építsen ki. Ha európai hagyományokról beszélünk, nem hallgathatjuk el, hogy ezeken a területeken éppen a 20. század teremtette mega legnagyobb hiányosságokat és a legnagyobb nehézségeket az európai identitás kialakításában.

A cél tehát, hogy a közös európai identitás kialakítása érdekében olyanná kell formálni a történelem tankönyveket, hogy Európában, de Szerbiában is, az új nemzedékek (elsősorban az általános iskolás kisdiákok) valóban elsajátítsák azt, és büszkék lehessenek arra, amit az itt élő társadalmak alkotnak.

Ameddig az egyes állami szervek nem ismerik fel ezt a közös érdeket és értékeket, valamint nem tesznek meg mindent az új Európa-politika kialakításáért, addig az európai identitás is csak a haladó értelmiségiek óhaja marad.

Eltérő tankönyvek

Nincs könnyű helyzetben (elsősorban) a történelemtanár, ha munkája során a szerb, a magyar és az európai identitás összhangjának szellemében kíván tevékenykedni. A nemzeti identitás ugyanis évszázadok óta nagy befolyásoknak van kitéve, mivel a történelmi viharok következtében nem ritkán szélsőséges eszmék is megjelentek. Így történhet meg az is, hogy habár már a 2009/2010-es tanév végén járunk, a szerbiai történelem tankönyvek között még most is zűrzavar van.

A 6. osztályos szerb nyelvű történelem tankönyvhöz van munkalap, de a magyar nyelvű kisdiákoknak nincsen. A szerb diákok tanulnak ugyan a hunokról és a honfoglalásról, de az Árpád-házi királyokról már nem, pedig nemcsak kortársaik voltak a Nemanjić uralkodóháznak, de esküvők révén (V. István Katalin lánya Dragutin király, Erzsébet lánya pedig Milutin király felesége lett) rokoni szálak is fűzték őket egymáshoz.

A 7. osztályos szerb történelem tankönyv és munkalap teljes mértékben eltér a magyar tagozatokon használatos tankönyvektől. Egészében véve szerb beállítottságú, ezért nem csak a magyarokról, de egyetlen más nemzeti kisebbségről sem tesz említést. Így történhet meg, hogy még a 13-14 éves vajdasági szerb ajkú kisdiákok sem ismerik a terület történelmét, amelyen élnek, illetve a helytörténelmet. Hogyan, ki és mikor telepítette be ezt a területet, milyen népekkel és milyen céllal?

A 8. osztályos szerb és magyar történelem tankönyv tartalmilag hasonló ugyan, de a szerb tankönyvben nincs külön fejezet a nemzeti kisebbségek, így a magyarok történeleméről sem. A magyar nyelvű tankönyvhöz pedig már évek óta hiányzik a megfelelő munkalap.

A történelem tankönyvek szerzői (pl. dr. Radoš Ljušić, vagy Dušan Albijanić, akik egyúttal a Szerbiai Demokrata Párt – SZDP magas rangú tisztségviselői illetve talán már a Szerb Néppárt – NS tagjai) többnyire adósok maradnak annak bemutatásával, hogyan kerültek, mikor telepedtek ide az egyes nemzeti közösségek. Úgy látszik, hogy ezt – ideológiai okokból – nem is tartják szükségesnek.

Az is hiányzik például a 8. osztályos szerb és magyar történelem tankönyvekből (amelyeknek valójában teljesen egységesnek kellene lenniük minden tanuló számára), hogy a 19–20. századfordulón ezen a területen szembehelyezkedtek egymással a különböző nemzeti középosztályok és az állam által támogatott nacionalizmusok.

Identitászavar

Bár a Szerb–Horvát–Szlovén állam (a saját értékítélete szerint) Európa egyik „legliberálisabb nemzetiségi politikáját” folytatta, és ezt különböző nemzetközi, és bilaterális kisebbségvédelmi szerződések által is állandóan bizonygatta, illetve az 1921-ben meghozott Vid-napi és az 1931-es ún. oktrojált alkotmányába is belefoglalta^[4] – sem az állam, sem pedig a vezető politikusok nem értették meg, vagy nem akartak tudomást venni a kisebbségek kollektív jogainak fontosságáról. Vonatkozik ez különösen a nacionalista Nikola Pašićra.

A történelmi önismerethez tartozik annak az elismerése is (bármennyire is fájó a magyaroknak, még így 90 év távlatából is, illetve bármennyire is diadalként éli meg a szerb nép), hogy Trianonban Magyarországot a nagyhatalmak a vádlottak padjára ültették, a délszlávok viszont az elnyomottaknak járó rokonszenvet élvezték. Mindezt azért lenne fontos hangsúlyozni – úgy a magyar, mint a szerb nyelvű – tankönyveinkben, hogy elkerülhető legyen a győztes és a kisebbség éles összeütközéseiből fakadó pszichés konfliktus, amely a mai napig zavart okoz a nemzeti önismeret terén.

A Trianoni „megtorlás” nem annyira a döntéshozó nagyhatalmak magyarellenességéből, hanem politikai érdekeiknek megfelelő stratégiájukból következett be, amelyet aztán a szomszédos kormányok mohó nacionalizmussal igyekeztek kihasználni, ezzel járulva hozzá a közép-európai régió szétbomlásához.

A magyar kisebbségek sorsa az Osztrák–Magyar Monarchiából kialakult utódállamokban kedvezőtlenül alakult. Az egykori Jugoszláv Királyság nemzetiségi elnyomó politikája – mind a módszereiben^[5], mind céltudatosságában^[6] – felülmúlta az egykori magyar asszimilációs törekvéseket (amelyekre egyébként, főleg az oktatás terén, a szerb hatóságok állandóan hivatkoztak).

A magyar kisebbség helyzete a II. világháború utáni szocialista rendszerben is tovább romlott, és a mai napig tart.

Európai jövőkép

Egyetlen jóvátételi esélyünk az európai integráció, és az ezzel remélhetőleg együtt járó országon belüli regionalizáció, és a kistérségi integráció lehet. A tankönyvekben azonban nem feledkezhetünk meg azokról a „gyökerekről”, amelyek a nemzeti történelmünket és identitásunkat a kelet-közép európai térséghez kapcsolják. Éppen ezért történelem-tanításunkban, nem csak a szerb, vagy a nyugat európai országok történelmére kellene összpontosítaniuk a (tankönyv)szerzőknek, de nagyobb figyelmet kellene fordítaniuk a velünk évszázadokon át sorsközösségben élő más népek múltjára is.

Ha Szerbiában 28 nemzeti kisebbség él, a tankönyvekben ezt is megfelelő módon meg kellene említeni, és arra kellene törekedni, hogy megfelelő áttekintést, tudást adjanak ezeknek a kisebbségeknek a történelméről és a szerbekkel – időrendben és területileg – kölcsönösen kialakult kapcsolatok ezernyi szálairól is.

Mindez hozzásegíthetne bennünket ahhoz, hogy az állam is árnyaltabb és reálisabb önismerettel rendelkezzen, jobban tolerálja a másságot, és felismerje az egymásra utaltság fontosságát. E nélkül a közös európai jövőkép kialakítása nehezen képzelhető el.

A történelemtanárokra vár az európai integráció folyamataival párhuzamosan összekapcsolódó történelemlátás, a gondolkodásmódban pedig a kritikusság, a kritikus viszonyulás tudatosítása.