Fordulóponthoz érkezett a pedagógusszakma

- Ön pszichológus, nézzük meg tehát egy pszichológus szemével: hol tart ma az iskola intézménye, valóban válságban van-e a pedagógusszakma?

- Kétségtelen, hogy olyan fordulóponthoz érkezett a pedagógusszakma, ahol a változtatás elengedhetetlen. A gyerekek az elmúlt 20 év során sokat változtak, az információs társadalom rengeteg ingerrel árasztja el őket, mire iskolába kerülnek hozzászoknak ehhez az áradathoz, megtanulják gyorsan átváltani a figyelmüket, szelektálni az ingerek (fények, színek, hangok stb.) között. Ehhez képest a jelenlegi, hagyományos iskolai oktatás abszolút ingerszegény, tisztelet a kivételnek, mert vannak olyan pedagógusok, szerencsére egyre többen, akik prezentációkkal, színes ábrákkal, filmrészletekkel, interaktív táblákkal stb. megpróbálják felvenni a versenyt az iskolán kívüli világgal. A hagyományos frontális órákon, ahol a tanár beszél, a diák jegyzetel, a szemléltetés minimális, a tanuló unatkozik, kevés az élmény, az inger. Ez viszont teret ad az egyéb időtöltéseknek, mint amilyen a padra való firkálás, vésés, egymás ugratása, a tanár provokálása. Mindezt azzal a céllal kezdeményezik, hogy “történjék már valami”. A tanár ettől, teljesen érthető módon feszült lesz, hiszen az anyagot át kell venni, nincs idő hosszadalmas konfliktusmegoldásba kezdeni. Sok tanár teljesen értetlenül és eszköztelenül áll a diákok éles beszólásainak kereszttüzében, nem érti miről van szó, miért nem figyelnek arra, amit mond. Abban az esetben viszont, ha a tanár kemény fegyelmet tud tartani az óráján, a diákok a szünetben tombolnak, hiszen a mozgás, dinamika, változó ingerek hiányával keletkező feszültséget valahol le kell vezetniük. A túlterhelt diákok és tanárok ráadásul a legtöbb helyen délelőtti és délutáni váltásokban kénytelenek iskolába járni, a tanterem és időhiány pedig lehetetlenné teszi a szabadidős foglalkozások, szakkörök, személyiségfejlesztő tréningek megszervezését, amelyekre azonban valóban égető szükség lenne. Tehát ha az a kérdés, hogy a hagyományos oktatás a rég elavult tanterveivel és módszereivel válságban van-e, arra a válaszom igen. Viszont a pedagógusszakma az utóbbi évtizedekben számos más módszert, alternatívát fejlesztett ki, amelyek bevezetésével túlélhető a krízis, kreatívan megoldható lenne a helyzet – persze ehhez elsősorban felülről kellene jönnie a “segítségnek”, új tantervekkel, új módszerekkel, délelőtti kötelező oktatással és délutáni napközis ellátással, szakkörökkel, tréningekkel.

- Pro és kontra - pedagógus és diákszemmel. Ki mit vár el az iskolától, milyenek a tapasztalatai?

- Azok a tanulók, akikkel dolgozom, elsősorban túlélni szeretnék az iskolát, minél előbb letudni és „máshol” lenni, a kortársak és a pedagógusok felé pedig a „hagyj békén” üzenetet sugározzák. Persze nem olyan elrettentő a kép, ha ehhez hozzáteszem, hogy serdülőkről van szó, viszont a diákok motiválatlanságát ezzel együtt is komoly problémának látom. A tapasztalataim azt mutatják, hogy a középiskolások nagyon nehezen vehetők rá bármire, ami az iskolával, tanulmányokkal kapcsolatos, míg a nem hagyományos (frontális) oktatásnak egyre nagyobb sikere van a diákok körében. A pedagógusok hangulata sokszor hasonló a diákokéhoz, a tanterv hosszú idők óta változatlan, az alternatív módszerekkel való oktatás időigényes, nem lehet olyan tempóban „haladni az anyaggal”, ahogyan a klasszikus frontális módszerrel az lehetséges, ez pedig erőteljes frusztrációt okoz azok számára, akik változtatni szeretnének, alkalmazkodva a korszellemhez és a diákok igényeihez. Én úgy látom, hogy mindkét oldalon erős az igény a változtatásra, mindkét oldal feszült és túlterhelt, az egyre szaporodó iskolán belüli konfliktusok pedig önmagukért beszélnek.

- Ön többször hangsúlyozta, hogy fontosnak tartja a szakmájában való folyamatos fejlődést. Milyen bejárható, járható utak vannak a fejlődésre? Itthon és külföldön, Magyarországon?

- Fejlődésre manapság már számos út kínálkozik az egyetemi alapképzést követően az élethosszig tartó tanulás jegyében. Azok számára, akik a tudományos pályát választják, talán valamennyivel egyértelműbb merre kell, hogy induljanak, hiszen az egyetem berkein belül maradnak, ismert rendszerben kell boldogulniuk a továbbiakban is. A másik út a szakképzés, amelyre egyre több felsőoktatási intézmény csábítja a szűkebb szakterületen továbbtanulni vágyókat. A pszichológián belül például azok számára, akik egészségügyi területen dolgoznak, klinikusi szakképzést szerveznek, az oktatási intézményekben dolgozó pszichológusok számára pedagógiai szakpszichológusit és így tovább. Tehát szakosodni manapság már nem csak orvosok vagy jogászok tudnak, hanem számos más terület képviselői is. Itthon a szakképzések rendszere ugyan még gyermekcipőben jár, de Magyarországon már szinte minden egyetem hirdet szakképzéseket is. Ezt kiegészítő út a tudás szinten tartását hivatott pontgyűjtős rendszer, amely már nálunk is jelen van például az oktatásügyben és az egészségügyben. A rendszer lényege, hogy meghatározott számú szakmai szemináriumon, konferencián kell részt vennie a dolgozóknak meghatározott időn belül, ami a “licensz”, azaz a működési engedély megtartásának feltétele. Tehát annak, aki valóban fejlődni akar, a lehetőségek adottak, ösztöndíjazási rendszer is van (elsősorban külföldi ösztöndíjak), amiből pénzelhetjük, legalább részben, a tanulmányainkat és ha valóban elszántak vagyunk, a feljebbvalónkat is meggyőzhetjük arról, hogy tanult, magasan szakképzett dolgozókra az intézménynek szüksége is van…

- Mit vár el Ön saját magától mint pedagógustól, mint pszichológustól?

- Mint pedagógustól elsősorban azt, hogy korszerű, alkalmazható tudással lássam el a diákokat. Mint pszichológustól elsősorban azt, hogy lehetőségeimhez mérten folyamatosan szinten tartsam, illetve fejlesszem a szaktudásomat, illetve önmagamat. Úgy gondolom, hogy ezekre a munkám végzése szempontjából feltétlenül szükség van. Egy-egy új módszer, technika vagy szemlélet megismerése, vagy a már megtanult más kontextusban való használata, az esetbemutatásokon való részvétel felfrissítheti, megújíthatja a szakmához való viszonyt és eredményesebbé teheti a pszichológusként folytatott munkát.

- A VMK Hazaérsz programjának szakmunkatársaként milyen tapasztalatokat szűrt le a pályaválasztó diákokkal folytatott műhelymunkák során?

- A diákok nagyon érdeklődőek voltak, lelkesen kapcsolódtak be a programba és azt hiszem, a kollégáim nevében is elmondhatom, hogy élmény volt velük dolgozni. A legtöbbjüknek már volt valamilyen elképzelése ha nem is a választandó hivatással, de legalább a tágabb szakterülettel kapcsolatban, viszont nagyon kevés információval rendelkeztek arról, hogy milyen fórumokon érdeklődhetnek továbbtanulással, ösztöndíj lehetőségekkel kapcsolatban. Az információigényre reagálva hoztuk létre, illetve bővítettük a Hazaérsz honlap “hasznos linkek” oldalát, ahol itthoni és külföldi elhelyezkedéssel illetve továbbtanulással kapcsolatos honlapokat ajánlunk az érdeklődőknek. A tréningek során szerzett tapasztalatom azt mutatja, hogy a diákoknak nagyon kevés lehetőségük van arra, hogy pályaorientációs tanácsadáson vegyenek részt. A pályaorientációs csoportfoglalkozások majdhogynem eltűntek a középiskolákból, pedig nagy szükség lenne rájuk, hiszen a mai diákoknak egy, a szüleik idejéhez képest, gyökeresen megváltozott munkaerőpiacon kell érvényesülniük majd, más egyetemi rendszerben kell tanulniuk. Sokan, köztük tanárok is, nincsenek tisztában a bolognai rendszer fogalmaival, a megszerezhető egyetemi fokozatokkal sem. Tehát elsősorban az információ hiánya az, ami jellemzi középiskolásainkat, az ismeretlen pedig szorongásokat szül, ezért igyekszünk információval ellátni az érdeklődőket, illetve játékos csoportfoglalkozásokon oldani a feszültséget, valamint tudatosabbá tenni a pályaválasztást.

- Sokat beszélünk a tehetségfejlesztésről, az ahhoz szükséges anyagi és infrastrukturális háttérről és a szakemberek, mentorok szemszögéből. A tehetségfejlesztés pszichológiai kérdéséről azonban mintha kevesebb szó esne...

- A pszichológiai tanácsadás a tehetséggondozás anyagi és infrastrukturális háttere nélkül önmagában nem sokat ér, mentor tanárok, ösztöndíjak, megfelelő oktatási rendszer nélkül a gyerekeknek jóval nehezebb érvényre juttatniuk a tehetségüket. Önmegvalósításra korgó hassal csak nagyon kevesen képesek gondolni, illetve jóval rögösebb az útja felfelé annak, aki tanári, esetenként szülői támogatás nélkül kénytelen boldogulni. Mindemellett azt gondolom, hogy a tanárok mellett a pszichológusokra is jelentős felelősség hárul a tehetségek gondozása terén, hiszen minden gyerek másképpen éli meg a tehetségét. Tapasztalatom szerint ez némely diáknak áldás, és nagyon jól tud a tehetségével “bánni”, más tanulók azonban gyakran túlterhelődnek, vagy rejtve marad a tehetségük, nehezebben tudnak érvényesülni, ilyenkor jól jöhet a pszichológiai segítség.

- A szülők nagy dilemmája, hogy magyar tannyelvű osztályba írassák-e be a gyermekeiket, az esélyegyenlőség miatt számos család a szerb tagozat mellett dönt. Közben a szakemberek nem győzik hangsúlyozni az anyanyelvű oktatás fontosságát.

- Szerintem iskolaválasztás alkalmával elsősorban azt kellene szem előtt tartani, hogy az adott iskola milyen tanítói, tanári gárdával rendelkezik, mennyire képzettek a tanárok, mennyire motiváltak a rendszeres továbbképzésre, fejlődésre és mennyire tudják motiválni a gyerekeket, hogyan hatnak a személyiségfejlődésükre. Nyugatabbra már bevett szokás, hogy a szülők igyekeznek jó hírnevű iskolába íratni a gyerekeiket, amelyeknek a társadalmi presztízse is magasabb, és elvileg több fiatal jut ezekből az iskolákból tovább a vágyott középiskolába illetve egyetemre. Nálunk ez még nem divat, az egyetlen szempont az, hogy az iskola közel legyen a gyerek lakhelyéhez, viszont fontos lenne felkészülni a jövő kihívásaira, hogy az iskolában magyar nyelven oktató tanári gárda bátran felvehesse a versenyt a környezet nyelvén tanító tanárokkal, hogy “érdemes” legyen magyar nyelven tanulni. Az iskolai oktatás nagy hatással van a későbbi eredményekre, sikerekre nem csak az átadott tudás, hanem személyiségformáló, nevelő hatása miatt is. Ha ebből indulunk ki, nyilván könnyebben érvényesül a gyerek saját anyanyelvén, míg ha idegen nyelven tanul (szerbül, angolul, németül) kezdetben nehézségei lehetnek, illetve kudarcokat élhet át, amelyeken ha sikerül felülkerekedni, a diák nagy adag önbizalommal lehet gazdagabb, és a későbbi karriere során is magabiztosabban érvényesül, viszont ha nem, akkor gátlásossá, visszahúzódóbbá válhat. Tehát személyiségfüggő, hogy ki hogyan találja fel magát, nem lehet általánosítani, azaz nem egyértelmű, hogy sikeresebb lesz az, aki szerb nyelven tanul, mindkét oldalra billenhet a mérleg nyelve. Úgy gondolom, hogy aki az iskoláztatás során megtanulta, hogyan kell beilleszkedni egy közösségbe, hogyan kell kommunikálni, hogyan kell sikeresen képviselnie magát, megfelelő mennyiségű önbizalommal rendelkezik, az viszi sokra a későbbiek során és ezek elsajátítására az anyanyelven tanulóknak éppúgy meg van a lehetősége, mint az idegen nyelven tanulóknak.