A testnevelés, a sport a jövőnk záloga

- Volt egy kis kitérő az életemben, ugyanis fogtechnikai középiskolát fejeztem be. Azt követően a szüleim unszolására felvételiztem a fogorvosi egyetemen, sikeresen. Azonban végül is a testnevelési pálya mellett döntöttem és nem bántam meg. A diplomázást követően a testkultúra, a sport, a testnevelés területén próbáltam megtalálni a helyemet. Két évig voltam hivatásos labdarúgó-edző Szabadkán, utána Magyarkanizsán a Partizánban dolgoztam, mint gyerektömegsport-szervező, majd a gyógyfürdőben a rekreációs részleg vezetőjeként. Ezt az időszakot, hogy úgy mondjam, tévelygésnek tartom, hiszen ennek a munkának semmi köze nem volt az eredeti tevékenységemhez, a marketinget nem is szívesen végeztem. Utána Szabadkán a Žarko Zrenjanin Iskolában értelmi fogyatékosokkal foglalkoztam, majd Magyarkanizsára kerültem ismét, az általános iskolában több mint két évtizedig dolgoztam testnevelő tanárként, az iskolát is vezettem öt éven keresztül. 2006-tól az MTTK tanára vagyok. Időközben befejeztem a magiszteri stúdiumokat, majd doktoráltam. Több mint 80 tudományos konferencián vettem részt, többnyire az iskolai testnevelés témakörében. Vallom és hiszem, hogy a testnevelés, a sport a jövőnk záloga. Túlmutat a sporteredményeken, inkább a helyes életvitel, az egészséges életvitel megszerettetése, megismertetése a célja, már gyermekkorban. Itt, a tanítóképzőn a leendő tanítókat, óvónőket erre próbálom rávezetni, hogy később a tanítványaikat az egészséges életmód felé vezessék.

- Tévelygésnek nevezte azt az időszakot, amikor nem a testneveléssel foglalkozott, amikor nem pedagógusként dolgozott. Miért ez utóbbit érzi Önhöz közel állónak?

- Maga a pedagógusi pálya hasonlít a földműves munkájához, tehát minden évben ismétlődnek látszólag sztereotip, unalmas feladatok. Állandóan újrainduló folyamat a mi munkánk is, sosem tudjuk, a végén mi alakul ki. A kihívás abban rejlik, hogy egy bizonyos időszakon keresztül a tanulókat fejlesztjük, minden téren természetesen, képességük optimumára, egy gazdag életútra. Természetesen a pedagógusnak a kor kihívásaira is tudnia kell felelni, minden évtized más társadalmi lelkületet hoz. Valós értékeket kell ismernünk, és ezeket a megváltozott élet- és társadalmi körülmények között átadni a fiataloknak.

- Ön nagy hangsúlyt fektet a tehetséggondozásra. A Bolyai Farkas Alapítvány igazgatóbizottságának tagjaként hogy látja, a vajdasági magyar tehetséggondozás milyen helyzetben van?

- Maga a tehetséggondozás az utóbbi 8-10 évben egy felkapott téma. Valamikor, a szocialista államberendezésben egységes elvet képviselt az állam, tehát mindenki egyforma volt. A társadalmi változások lehetővé tették a tehetségek kibontakoztatását is. Nagyon nehéz tehetségről beszélni, ha tudjuk, hogy az átlagpopulációnak 1.5-2, esetleg 3 százaléka mondható genetikailag tehetségesnek. A tehetség kibontakozásának nagyon sok előfeltétele van, a családi légkör, a családi támogatás, a közösségi légkör és az iskola. Azért is érdekel a tehetség kibontakozása, felfedezése és gondozása, mert tanárként nagyon sok tehetséges fiatalt láttam, nemcsak a testnevelés területén, hanem sok más tantárgyban is. Különösen fájó volt, mikor évekkel később, egy-egy osztálytalálkozó alkalmával megszürkült, csalódott embereket láttam a valamikori szárnyaló fiatalok helyett, akik pont a tehetségük kibontakozásának hiányában átlagemberekként élik az életüket. Nagy kár, hogy ők nem kerültek csúcsra a saját életükben, de ezzel hatalmas kár éri a vajdasági magyar közösséget is. Tehetséggondozással foglalkozni még mindig nagyon nehéz, ugyanis még most sem épült ki a tehetséggondozók hálózata, tehát fanatikus egyének próbálkozása határozza meg a tehetségek feltárását, kiszűrését. A tehetségek kiszűrésével - az esetek 80 százalékában - a tehetséggondozást be is fejezik, ez a legnagyobb probléma. Ugyanis a tehetségnek teret kell biztosítani, ez pedig anyagi lehetőségeket követel utazás szempontjából, szakirodalom beszerzése szempontjából. És ami még fontosabb: a tehetséges tanuló még tehetségesebb tanárt, előadót követel. Ezeket az embereket kell a világon, Vajdaságban is természetesen, fölfedezni és valamilyen módon összekötni a tehetségekkel. A Bolyai Alapítvány megalakulása első pillanatától kezdve a zászlajára tűzte Vajdaságban a tehetségek felfedezését is. Minden népnek joga van a saját tehetségéhez, így a vajdasági magyar közösségnek is. A vajdasági magyar tehetségek gondozásának ebben a pillanatban egy érdekes momentumát éljük: a tehetséggondozó gimnáziumokban már szilárd talajra lépnek a tehetségek. Ellenben sem fölötte, sem alatta nem létezik valós tehetséggondozó háló, gondolok itt az óvodákra, az általános iskolákra, az egyetemekre. Tehetségkuckókra lenne szükség, ami azt jelenti, hogy vajdaság minden magyarlakta településén, a legkisebbeken is legalább egy intézmény létezzen, ahol az ott dolgozó pedagógusok vagy más elhivatott személyek a tehetségekkel foglalkozzanak, korhatár nélkül. A tehetségkuckókból különböző tehetségközpontokba kellene irányítani a tehetségeket. Ez a kérdés azért aktuális, mert általános iskolai szinten nemigen népszerűek a tehetséges diákok. Vagyis akkor népszerűek, ha az iskolának van lehetősége kiemelni őket, dicsekedni velük, de létük az iskolában mindenféleképpen kényelmetlen, hiszen több törődést, utazást igényelnek, a tanárok nagyobb fokú részvételét az oktatásukban. Valljuk meg őszintén, ennek az anyagi háttere nincs kiépítve. Az egyetemi képzés egy újabb szakadást jelent, a tehetséges tanuló a gimnáziumból kikerülve nagy tudással, tapasztalattal rendelkezik, de maga az egyetem beszippantja és kérdés az, hogy sok más feladat mellett talál-e lehetőséget a tehetség fejlesztésére. Sok esetben ez pusztán szerencse kérdése.

- Az MTTK mekkora hangsúlyt fektet arra, hogy a leendő tanítókat felkészítse a tehetségek felismerésére és a velük való munkára?

- Iskolavezetőként jöttem rá, hogy az általános iskolák alapját a tanítók képezik, tehát az ő lelkületük, munkásságuk, tudásuk teremti meg azt a hatalmas alapot, amire aztán építhetnek a tantárgytanárok. Ezért fontos a tanítók magas szintű képzése, felkészítése a tehetségek kiszűrésére és fejlesztésére. Ennek érdekében az MTTK két éven keresztül adott lehetőséget 60-60 hallgatónak, hogy a debreceni pedagógiai tanszék szakembereinek vezetésével egy tanfolyam keretében megismerjék a tehetségfelismerés, -gondozás, -fejlesztés alapvető fortélyait. Hallgatóink nagy számban jelentkeztek, túljelentkezés volt. A hallgatók itt megszerzett tudása, úgy érzem, kevés. Ezért van szükség a későbbi egyetemi oktatás során is választható, vagy fakultatív tantárgy keretében a tehetséggondozással foglalkozni. Karunk megtette a megfelelő lépéseket, hogy tanítóink legalább megismerjék a tehetséggondozás fogalmát és fontosságát.

- Egy tanácskozáson bemutatásra került a Vajdaság tehetségtérképe. Ez a térkép azokat a vajdasági településeket jelöli meg, amelyekről a tehetséggondozó gimnáziumokba járó tanulók származnak. Milyen tanulságok vonhatók le ebből?

- A tehetségtérkép nagyon fontos iránytű a számunkra, hiszen tudnunk kell pontosan, hogy a Vajdaság mely területén vannak már evidentált tehetségek. A tehetséggondozó gimnáziumokba – Szabadkán, Zentán, Újvidéken – az átlagon felül tehetséges diákok kerülhettek be, és az ő lakóhelyük megjelölésével kaptunk egy térképet, amely érdekes módon a Tisza menti községeket, Szabadkát fedi le. Nyugat-Bácskában nagyon kevés tehetséget véltünk felfedezni, nem azért, mert nincsenek. Ezek a tanulók esetleg már más középiskolákba mennek, és ez éppen így van Dél-Bácskában is, Újvidék környékén is. Ami jellemző, Bánátban számos tehetséges diákot fedeztünk fel. Ezek a diákok nem nagy számban iratkoznak be a tehetséggondozó gimnáziumokba. Itt kellene lehetőséget adni, hogy támogatással, kollégiumi elszállásolással ők is a gimnázium tanulói lehessenek.

- Fontos-e a tehetség számára, hogy anyanyelvén tanuljon?

- Ez mindenki számára fontos, minden szinten. A tehetség számára különösen fontos, hogy egy nyelven legyen stabil, amire építeni tud.

- A sporttehetségek fejlődéséhez milyen lehetőségeket nyújt Vajdaság? A szabadkai Kosztolányi Gimnázium keretében működő sporttagozat megfelel-e ennek a célnak?

- A magyar sporttehetségek témaköre egy különösen fájó pont számomra, ugyanis tudni kell, hogy Vajdaságban a magyar élsportolók már fehér hollónak számítanak. Ennek persze vannak társadalmi, anyagi vetületei is. Nem beszélhetünk magyar sporttehetségek képzéséről Vajdaságban.A szabadkai Kosztolányi Gimnázium keretében működő sporttagozat általános képzést nyújt, tehát maga a sportképzés nem része az iskola oktatási tervének, annyi előnyt kapnak a diákok, hogy az edzések és a versenyek miatti hiányzásokat az iskola igazolja. Nekem régi vágyam, és talán sikerül majd megvalósítani, hogy ezek a diákok a sport területén is kapjanak különböző tudásokat, sportjog, etika, edzéselmélet, élettani ismeretek stb., hiszen a középiskolai tanulmányaik után visszakerülnek a szülőfalujukba, ahol saját közösségükben generálhatják a magyarok sport felé vonzását.

- A sport, a testnevelés gyakran háttérbe szorul az iskolákban. Pedig „ép testben, ép lélek” ...

- Talán még nem eszméltünk rá, hogy beteg a nemzet. A testnevelés, a sport egyik eszköze lenne az egészségessé tételnek. Az iskolákban létezik egy kategorizálás, él a felfogás, hogy nem baj, ha a tanulók az első négy osztályban nem járnak rendszeresen testnevelés órára, majd az ötödik osztálytól – de akkor már késő, ha korábban nem sajátították el a szokást, a tűrőképességet, a technikai tudásukat. Így az ötödik osztályban már csak egy kívülálló tanulót kapunk, aki kívülről nézi a testnevelés óra tartalmait, nem olyan elhatározással, hogy aktívan akar részt venni a foglalkozásokban. A tanítónők természetesen a tanulók korosztályának megfelelően képzettek a megfelelő testnevelő óra megtartására, de a körülményeket nem kapják meg. Itt újra a vajdasági magyar közösséget kell valamilyen módon felébreszteni, ugyanis minden hét, hónap, év, amit a magyar gyerekek sport és testnevelés nélkül töltenek el, hatványozottan hívja őket egy másik szubkultúra felé, ez pedig a függőségi betegségek szubkultúrája. Az általános nevelést talán a pedagógusoknál kellene kezdeni. A pedagógusképzésben, ahol a vitális, fontos tantárgyak nagyobb óraszámban kapnának helyet már az egyetemi évek alatt. A másik, hogy el kellene fogadtatni a pedagógusokkal és a szülőkkel egyaránt, hogy a testnevelés tartalmai nem célt, csupán eszközt képeznek. A tanulókat fokozatosan kellene fejleszteni, fokozatosan megismertetni egyes elemekkel, hogy azok elsajátítása ne képezzen számunkra kényszert. Azt kellene elérni, hogy a tanuló a saját maga fejlesztése érdekében kezdjen el foglalkozni iskolaórán kívüli fejlesztéssel. Mindig a tanulónak a saját magához mért fejlődését kell osztályozni, és ez a testnevelésre, a tornaórára is igaz. Emellett a testnevelés tartalmait is át kellene már reformálni, ugyanis nem biztos, hogy a meglévő formák azok a tevékenységek, amelyek vonzzák a fiatalokat.

- A romaprogramokban is aktívan részt vett. Hogyan halad a roma gyerekek iskolai integrációja? Milyen akadályokkal szembesülnek, és milyen sikerek követik a törekvéseket?

- A romák integrálása még mindig az államnak egy álma, egy terve. Időnként hallunk valamilyen megoldásokat, terveket, eredményeket, de ettől még nagyon messze vagyunk. Amit gyakorló pedagógusként tapasztaltam, aztán meg mint önkormányzati tanácsadó is, hogy a roma tanulók hatalmas kulturális és nevelési hátránnyal érkeznek az oktatás minden szintjére. Általában két hozzáállást tapasztalunk. Az egyik a hallgatólagos belenyugvás, hogy ők ilyenek, és ezen nem is lehet változtatni. A másik pedig a magas szintű normákhoz való hasonlítás, amiknek ezek a tanulók nem tudnak megfelelni. Az első esetben egy tömeget kapunk, ami az iskolát minden tudás, ismeretanyag, nevelési nyom nélkül elhagyja, a másik esetben pedig hatalmas ellenállást és nagyarányú leszóródást. Tudni kell, hogy a roma tanulók 70-80 százaléka már nem végzi el a hatodik osztályt, a hetediket pedig még kevesebben. Hiszem azt, aminek érdekében Magyarkanizsa községben is tevékenykedem, hogy nem kell őket szegregálni, kiválasztani a magyar vagy a szerb tannyelvű osztályokból, mert ezzel kiváltunk egy újabb ellenállást. Én a fölzárkóztatás lehetőségét már az óvodától látom. Itt jön egy nagy ellentmondás, hiszen az óvodai ellátást fizetni kell, a roma családok pedig ezt nem engedhetik meg maguknak. A másik az általános iskolai oktatás, ahol az óvodai oktatás hiányában vagy nem teljességében a roma tanulók úgy iratkoznak be, hogy nem ismerik a közösség nyelvét. Legelső feladat lenne a roma közösséget megtanítani az illető közösség nyelvére. A tanulást mindenféleképpen egész napos iskolai benntartózkodás formájában tudom elképzelni, napközis oktatás formájában, ahol a tanulók étkezhetnek, elkészítik a leckét, nyelvet tanulnak és nevelési hatás alá esnek. De ha már a nevelésnél tartunk: A nevelés foka, intenzitása valójában a társadalmi elvárásoktól függ, azon alapszik. Tudjuk azt, hogy a mostani társadalom semmilyen nevelési elvárásokat nem támaszt a fiatalokkal szemben. A nevelés, mint jobbító körülmény, már a családban el kell, hogy induljon. A mostani szülőket kell valamilyen módon, szülők iskoláján keresztül a kor szellemének átalakítani, hiszen ők akkor jártak iskolába, amikor nem is volt tanítás, a 90-es években, a háborúk, a nélkülözés és a bombázások idején, sztrájkok alatt, amikor őket is motiváció nélküli tanárok várták az iskolákban. De a pedagógushivatásnak is vissza kell adni a tekintélyét, nem teherként emlegetni. Sok szülő, gyerek feleslegként éli meg a tanárt, hiszen az interneten mindent meg lehet találni. De az internet még soha nem nézett senki szemébe, és nem látta a gyerekek szemében a bánatot vagy az örömet és fordítva, a gyermek sem látott még az internet „szemében” elismerést.

- Hogyan fejezné be a mondatot: Pedagógusnak lenni számomra azt jelenti, hogy …

- Ajándék, az élet legszebb ajándéka.