Diákok a levéltárban - Interjú dr. Mészáros Zoltán történésszel és történelemtanárral

- A fiatalok egy töredéke érdeklődik a különféle kutatások iránt, a történelem, a múlt iránti érdeklődés nem a legkifejezettebb – legalábbis a köztudatban így rögződött. A tanár, a történész szempontjából ez a megállapítás mennyire helytálló?

- Ez az értékelés teljesen helytálló, de egyáltalán nem a fiatalok hibája, hanem a „felnőtt” társadalomé. Általában olyan feltételek közé szorítjuk be a fiataljainkat (törvényhozók, szülők, tanárok közösen), ahol nem az érdeklődés, az egy-egy témába fektetett energia és az ebből kikerekedő teljesítmény számít, hanem az osztályzatok, hiszen ezeket veszik figyelembe, ha eggyel feljebb lép a diák tanulmányai folyamán. Így tehát az iskolának nevezett taposómalom először kiöli a gyerekekből azt az érzést, hogy iskolába jó járni (ez kb. az általános iskola második osztályában megtörténik), majd az érdeklődésük is egyre kopik, hogy végül ne a tudásban, a kutatásban leljék örömüket, hanem éppen ellenkezőleg, minél távolabb az iskolától (ez valahol az általános iskolák felső tagozataiban történik meg). Elmondhatom a saját tapasztalatomból is, hogy ez már akkor így volt, amikor én jártam iskolába, csak akkor még volt iskolatévé, amelyeknek egyes műsorait nagyon szerettem, és ezek nagyobb hatással voltak rám, mint a „szent” tanterv és tanmenet, és a tanárok is akkor voltak rám hatással, amikor nem úgy jelentek meg, mint akik „le akarják adni az anyagot”, (amit persze mi mint diákok „nem akartunk felvenni”). Emellett a média sem, amit szintén a felnőtt társadalom csinál ill. fogad el, a kutatást, a tudást emeli ki, hanem a celebritásokat hajkurássza. Ilyen feltételek mellett nem véletlen, hogy a kutatás, a tudomány jelentéktelennek tűnhet a diákok szemében.

- Kutatómunka végzése – kinek ajánlható és milyen módon?

- A kutatómunka mindenkinek ajánlható. A legnehezebb az első lépést megtenni, ez különösen a diákokra érvényes, hiszen annyi minden más is van ezen a világon, ami első pillantásra sokkal érdekesebb vagy fontosabb. A legfontosabb, hogy legyen érdeklődés, ha ez megvan, akkor minden megtanulható. A kutatómunka, legalábbis a levéltári kutató munka, nem ördöngösség, meg lehet tanulni.

- Hogyan lehet felkelteni a diákok érdeklődését?

- Nehezen. Talán a személyes példamutatás a legjobb. Aztán meg, aki akar, kutasson, nem kell mindenkinek kutatónak lennie. A kutatás nem olyan dolog amibe „be kell sapkázni” az embereket, vagy a diákokat. A kutatás jó, és érdekes dolog. Érdemes vele foglalkozni, az önmegvalósítás egyik lehetséges módja. Intellektuális időtöltés, sőt szórakozás. Ugyanolyan jó, mint szépirodalmat olvasni, vagy valamilyen művészettel foglalkozni. Mint, ahogy sokan nem olvasnak eleget, vagy nem festenek, és zenélnek, így sokan nem is kutatnak. Hogy így van-e ez rendjén, nem tudom... Számomra a legnagyobb öröm, ha meglátom valakiben az érdeklődést, még akkor is, ha az nem a történelem felé hajlik.

- A tanár hozzáálláson nagyon sok múlik. Mi az Ön „receptje"?

- Receptem nincs, sőt sokszor nem is találom a diákjaimmal az összhangot, ugyanis két kibékíthetetlennek tűnő problémával küzdök. Egyrészt a minőségből nem engedhetek, és ez sokszor olyannak tűnik, mintha nem érdekelne, hogy a diákok jól érezzék magukat, pedig érdekel. Vagyis az elvárások Scyllája és a diákok kedélyállapotának Charybdise között sokszor be is fejeződik az után. Ellenben akkor tud jól működni az óra, és vele együtt a tanár – diák viszony, ha kiiktatható a feszített tanmenetből eredő hajsza és feszültség. Ez pedig rendkívül nehéz feladat.

- Ön a Levéltár szakmunkatársa és a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium tanára. Mióta tart az együttműködés a két intézmény között, hogyan jött létre?

- Az együttműködés már legalább öt éve tart, és a levéltár igazgatója, Stevan Mačković hallott először arról, hogy valahol már foglalkoztak a diákok ismereteinek bővítésével a levéltárat igénybe véve. Ez után a Kosztolányi Dezső (akkor még) Nyelvi Gimnázium nyitottnak mutatkozott, és kidolgoztunk egy programot. Ezt a 2006-2007-es tanévben valósítottuk meg. A mostani, második programba beleépítettük az első program tapasztalatait.

- Hány diák kapcsolódott be ebbe a programba, milyen témákban folyt kutatás?

- A 2006-2007-es tanévben 14-15 diák vett részt a program elejétől a végéig. A most megvalósított program első szakaszában, amikor csak ismerkedtek a diákok a Szabadkai Történelmi Levéltárral, mintegy 50-60 diák vett részt. Ők megtudták, hogy hol van ez az intézmény, amiről sokan nem is hallottak. Megismerték, hogy nagyjából hogyan működik, látták, hogy a levéltári okmányokat hol és hogyan tároljuk. Közben igyekeztünk néhány diákot megnyerni a program következő szakaszára, aminek az lett az eredménye, hogy 11 diák folytatta a munkát, azaz kezdett bele az érdemi kutatásba. A 2006-2007-es tanév diákjai az iskolákról kutattak, és úgy láttuk, hogy ez az anyag „száraz” volt számukra. Most olyan anyagot kínáltunk fel nekik, amibe jobban beleélhették magukat. Néhány kiemelkedő Szabadkai polgárról kutattak (Kenyeres Kovács Márta írónőről, Székely Tibor világutazóról, Lifka Sándorról, aki a mozit hozta elsőként Szabadkára, Ivan Rudićról, aki jelentős értelmiségi és gyűjtő volt, valamint azt az anyagot is átnézték, ami Iványi István jóvoltából rendeződött össze). A 11 diák öt csoportban kutatott, és esszét írtak a találkozásukról a levéltárban, a munka befejeztével pedig dolgozatot írtak kutatásuk tárgyáról, aminek az volt a célja, hogy tanulmányszerűen közöljék eredményeiket. Egyeseknek ezt a minőséget sikerült megközelíteniük, míg másoknak nem.
- Kutatómunka folyamata. Milyen segítséget igényeltek, kaptak a programban résztvevő diákok? Milyenek voltak az ő elképzeléseik, hogyan vették a különféle akadályokat, nehézségeket? Mennyire tudtak önállósulni az idő múlásával?

- A résztvevő diákok sokféle segítséget kaptak, megtanulták a gyakorlatban is használni a levéltári segédleteket, megtanulták megrendelni a kutatandó iratokat. Megismerkedtek a kutatható dokumentumok különböző változataival. Egyszóval minden olyan segítséget megkaptak, amit bármely kutató megkap. Egy valamit kellett nekik maguknak csinálni, magát a kutatást. Ez időnként nehéz, máskor szórakoztató volt. Az idő múlásával azok, akik komolyan dolgoztak, teljesen önállókká váltak. Most már bármelyik levéltárba elmehetnek kutatni, hiszen mindent tudnak, amire szükségük van. Ezen kívül immár tudják, hogyan néz ki egy tanulmány, és mire kell odafigyelni a megírása közben.

- További tervek az együttműködés keretében?

- Talán legközelebb (ha lesz legközelebb) minden diákot megismertethetünk a levéltárral, és lehet, hogy az érdeklődők száma is megnő, noha a levéltár olvasótermének kapacitása nem teszi lehetővé, hogy egyszerre sok diák kutasson.

- Az Ön álláspontja a tanár-diák viszony, a pedagógus-fiatal viszony kérdésében?

- Én úgy látom, hogy a közoktatás a jelen pillanatban a feje tetején áll. A normális állapot szerintem az lenne, ha az egész úgy működne, hogy a diák valamit tudni akar, és ezért a tanár segítségét kéri, és veszi igénybe. Ezzel szemben most az van, hogy a diákok kötelesek iskolába járni egy bizonyos életkorig, utána meg a különböző társadalmi kényszereknek engedelmeskedve (jogalkotók törvényei, szülők, tanárok, gazdasági feltételek) járnak az iskolába. Ilyen feltételek mellet sokszor elveszik a lényeg, ami az érdeklődéslenne. A tanár-diák viszonyt az osztályzás kényszere is mérgezi (a tanárnak osztályzatot kell adnia, a diáknak meg osztályzatot kell szereznie), és ettől a tanár-diák viszony sokszor nem őszinte, sokszor hiányzik belőle a bizalom, amitől az egész közoktatás, annak minden szereplője időnként rosszul érzi magát, sőt néha szenved is.

- Kutatások jelene és (közel)jövője nálunk...

- Kutatások nélkül nincs tudományos élet. Tehát amíg lesznek tudományok, lesznek kutatások is. Egyre gyakoribb az is, hogy új kérdések által motiválva veszik elő a már kutatott okmányokat, és a lehetséges kérdésekből soha nem lesz hiány… A fő kérdés az az, hogy lesz-e kérdező? Tréfálkozva azt is mondják egyesek, hogy: „Azé a történelem, aki megműveli”, de hogy megműveljük-e (ami már nem tréfa), rajtunk áll.

- Sok önképzett helytörténész végez kutatásokat. Mennyire jó ez, mennyire támogatható?

- A helytörténészek munkája megkerülhetetlen, és felbecsülhetetlen. Helytörténeti kutatások nélkül egy-egy korszak képe torz illetve hiányos. A legfontosabb ezzel kapcsolatban az, hogy kutatási eredményeiket a megfelelő formában tegyék közzé, miközben a forrásaikkal kiemelt figyelemmel foglalkoznak. Azokat fel kell tüntetni, elemezni kell őket, hogy mások is hozzáférhessenek, és azért is, hogy állításaikat a lehető legjobb módon tudják alátámasztani. Minden kutatómunkában gondolni kell az utókorra is. Úgy kell írni, hogy azt a jóval utánunk jövő generációk is használni tudják. Sajnos térségünk története több szempontból sem szerencsés. Ennek az egyik aspektusa az, hogy még nincsenek feltárva a források, és sok olyan pozitivista mű hiányzik, amelyeket Nyugaton még a 19. században megírtak. Tehát munka van bőven, de nem mindegy, hogy milyen formában dolgozzuk/dolgozzák fel, és közlik a kutatások eredményeit.