Bratislava a Dunaj partján fekszik, avagy a szlovák – magyar keveréknyelv tankönyvi „bája”

Az ötlet persze nem új keletű, hiszen még a szocialista berendezkedésű Csehszlovákia oktatásügye is azt a gyakorlatot követte, hogy a tankönyvekben, de a folyóiratokban és az újságokban is, csak államnyelven szerepelhettek a földrajzi nevek. Ha felelevenítem gyermekkorom negyedikes vagy más felsőbb osztályos honismereti tankönyvét, akkor világosan emlékszem például a „Hazánk, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság fővárosa Praha (Prága), mely egyúttal az ország szövetségi fővárosa is” – mondatra. Tehát, zárójelben ugyan, de ott volt a magyar megnevezés is, mert nincs az a magyar anyanyelvű ember, aki ugye „Prahá”-t mondana az időközben cseh fővárossá vált város említésekor. Ugyanez a mondat Pozsony, akarom mondani Bratislava, illetve a szlovák országrész említésekor valahogy így hangzott: „A Szlovák Szocialista Köztársaság fővárosa Bratislava”. Tehát se zárójelben, se a tankönyv végén, se másutt nem szerepelt, hogy máskülönben Pozsonyról van szó. Egyébként a különbségre, mármint arra, hogy a cseh országrész földrajzi neveinek említésekor a magyar megnevezést is odatették a szövegbe (már ha van ilyen), míg a szlovák országrész esetében ezeket elhagyták, kínosan ügyeltek a tankönyvírók.

Persze Csehország esetében nem volt nehéz dolguk a fordítóknak (merthogy valamennyi, a magyar iskolákban használt tankönyv a szlovák vagy a cseh eredeti fordítása volt), hiszen jóformán csak a cseh fővárosnak van magyar megnevezése, míg a többi városnak vagy folyónak, netán hegységnek nincs, vagy csak elvétve, esetleg a német nyelvből átvett megnevezése használatos. Csehország második legnépesebb városa és egyúttal a morva rész központja, Brno esetében a magyar szövegkörnyezetben a német Brünn elnevezést szokták használni, az Észak-morva Olomouc esetében pedig – igaz, ritkábban – az Olmütz megnevezést. Még ezeknél is ritkább a söréről híres dél-csehországi České Budějovice eredetileg szintén német Budweiss nevének használata vagy pedig a sörbarátok által szintén jól ismert Plzeň Pilsenként való említése. Ezen városokat leszámítva tehát, nincs, illetve nem létezik magyar vagy pedig a német nyelvből kölcsönzött megnevezés. A cseh és morva országrész hegységei és folyói esetében még ennél is könnyebb dolguk volt a tankönyvfordítóknak, hiszen a Šumava, a Krušné Hory vagy a Krkonoše elnevezésű hegységeket mindenki a cseh nevükön ismeri, és bizony sokan törik a fejüket, ha az Érchegység (a Krušné Hory magyar megfelelője) vagy az Óriáshegység (a Krkonoše kevéssé ismert magyar neve) neveket hallja. „Praha (Prága) folyója a Vltava” – cseng a fülembe az újabb tankönyvi mondat, és abban már nem vagyok biztos, hogy oda volt-e írva (legalább zárójelben) a Moldva magyar megnevezés.

Szlovákia esetében már sokkal éberebbek voltak a fordítók, hiszen gyermekként sokszor olvastunk a honismereti és később a földrajztankönyvben olyan mondatokat, mint pl. „Kelet-Szlovákia legnagyobb városa Košice.”, vagy „Hazánk egyik legszebb gótikus műemléke a košicei dóm.” Arra már nem emlékszem, hogy Márai Sándor városának magyar nevét – Kassa – legalább zárójelben le merték-e írni akkoriban, de az biztos, hogy a bevezetőben is említett Pozsony/Bratislava neve tabu volt. Persze nem csupán a tankönyvekben: sem az újságok szerkesztői, sem az állami rádió magyar adásának szerkesztői nem nevezhették az egykori magyar koronázóvárost annak, ami – tehát Pozsonynak.

Nincs új a Nap alatt, mondhatnák a történelmi előzmények ismertetése után, mert a jelenlegi szlovák oktatási tárca és annak „szakemberei” egyszerűen elővették a fiókból a kissé elfelejtődött koncepciót, majd miután leporolták és a szlovák államiság iránti feltétlen lojalitás kötelező kifejlesztésének köntösébe bújtatták, ismét előrukkoltak vele – a magyar iskolákban oktató pedagógusok nagy szomorúságára. Első körben tehát előjöttek a már említett negyedikes tankönyvvel, melyben a földrajzi nevek és a települések nevei szlovákul szerepelnek, megbontva ezzel a magyar szövegszerkezetet. Csak egy-két példa, mintegy „ízelítőül”: „Legnagyobb alföldünk a Dunaj folyó mellett fekszik. A neve: Podunajská nízsina.” Vagy: „Naponta sok ember használja a Bratislava-Petrzsalka-i határátkelőhelyet”. A népi bölcsesség el is nevezte ezt a fajta nyelvezetet hibridnyelvnek, és már a sajtó is úgy használta, hogy a hibridnyelven írt könyvek. Az iskolákban persze felháborodást váltott ki a „meglepetéscsomag”, és a legtöbb helyen úgy döntöttek, hogy kicsomagolatlanul, azon nyomban vissza is küldik a minisztérium által az iskoláknak postázott küldeményt. Sok iskola pedig, a magas postaköltségre hivatkozva, egyszerűen tankönyvraktára egyik zugában stószolta fel a minisztériumi „ajándékot”, majdcsak kezdünk vele valamit alapon.

Az eredeti terv egyébként az volt, hogy fokozatosan az összes alap- és középiskolai földrajztankönyvet erre a „modern és haladó szellemben írt” könyvtípusra cserélik le. A szeptembertől decemberig tartó időszak azzal telt el, hogy a minisztérium továbbra is erőltetni próbálta a már elkészült honismereti tankönyvek használatát, ugyanakkor előkészületeket tett a középiskolák első évfolyamában majdan használandó földrajzkönyv megírására. A felvidéki magyar iskolák természetesen ellenálltak, és elutasították a tankönyv használatát, sőt szó volt arról is, hogy ha a minisztérium makacs hozzáállása továbbra sem változik, akkor készek akár az utcára is vonulni a magyar iskolákban oktató pedagógusok. A huzavona első állomása az lett, hogy végül a parlament elfogadta az iskolaügyi törvény módosítását, az úgynevezett tankönyvtörvényt, mely engedélyezi a magyar földrajzi nevek használatát a tankönyvekben oly módon, hogy a magyar nevek után zárójelben tüntetik fel a szlovák megnevezéseket. A kitétel azonban az, hogy csak a „magyar nyelvben meghonosodott és általánosan elterjedt” megnevezéseket lehet magyarul is használni, ami zavaró, hiszen ez rengeteg félreértésre és kiskapuk keresésére ad okot a minisztérium részéről. A parlament által elfogadott törvényt azonban a szlovák államfő nem írta alá, így az visszakerült a képviselők elé. Újabb vita és sajtóhadjárat után másodszor is elfogadták a törvényt a szlovák parlamentben, de a köztársasági elnök másodízben is megtagadta az aláírást. Gyakorlati szempontból ennek azonban már nincs nagy jelentősége, hiszen másodszorra történő és érvényes szavazás után már automatikusan hatályba lép a törvényhozás által elfogadott törvény.

Az pedig már csak egy érdekes, mondhatni epizód az egész történetben, hogy a szlovák oktatási miniszter az államfővel karöltve kijelentették, hogy minden eszközzel harcolni fognak a Kárpát-medence kifejezés ellen, mert az szerintük a Hitler-által használt élettér – Lebensraum – megnevezésre emlékeztet. Egyelőre azonban csend van. Hogy újabb vihar előtti-e, vagy immár végleges, azt még most nem lehet tudni. Mindenesetre a Szlovák Nemzeti Párt kezében lévő oktatásügyi tárca „boszorkánykonyhájában” állandóan forralnak valamit, amitől a magyar nemzetiségű pedagógusok garantáltan rosszul lesznek. A legszomorúbb és a leginkább megdöbbentő az egészben az, hogy történt/történik mindez 2008 és 2009 fordulóján abban a Szlovákiában, amely pár éve az Európai Unió, 2007. december 21-től a schengeni övezet és 2009. január 1-től az euróövezet büszke tagja.