A vers szót emel önmagáért

A hermetizmus fogalma a modern irodalomtudományban – valamivel több mint fél évszázada – újra meghonosodott, élővé vált. A költészet folyamatosan megköveteli helyzetének újragondolását, feltéve a kérdést, hogy milyen viszonyban áll az ember a valósággal. Korszakonként más és más a felelet. A lírai én, a nyelv és a dolgok közötti ismert viszony megrendült. Az arisztotelészi mű – művész – befogadó gondolatkör a szépről a művészi esztétikáról koronként, paradigmaváltásokként újragondolható. A valóság folytonosan újraértelmezésre vár. A szakirodalom a költészet komor, kihagyásos, önreflexív kifejezésmódját és rejtő beszédmódját írja le általa. A homályosság „ha nem is születik együtt a költészettel, mégis (...) távolságból vagy idegenségből hozzárendelődik” emeli ki Celan a Meridián c. versében. Szinte valamennyi irodalmi korszak jellemzőjeként említhető olyan költői szöveg, amelyben jelen van a homályos megszólalás. A hermetizmus a verssel magával egykorú, de ugyanakkor idegen is a költészet számára, mert ellenáll bizonyos olvasói elvárásoknak, akár poétikai fogalomként, akár egy meghatározott korszak költőinek a nyelvhasználataként. A dialogikus diszciplína lételeme a folyamatos irodalomértés. Vágya ugyanis művészi érzékenysége által jelzi, hogy a mű üzenetet rejt, kérdéseket tesz fel, várakozással fordul a befogadó felé. A hermetizmus jelenségénél a remélt dialógus akadályba ütközik, a várható közös értelmet valami érthetetlenné teszi. Jelentkezik a megértés problémája.